Legendák legendái

Szerző:

(Legendák legendái)

Futballt és irodalmat egyaránt kedvelő ember számára nincs nagyobb öröm, mint amikor e kettő találkozik. Ezért olvastam különös érzésekkel Darvasi László egyik – kizárólag fociról szóló – novelláskötetét.

Különösen jó érzés volt, hogy Kiss Lászlót is megemlíti egyik történetében.

Íme a részlet:

Szupi mesélte, hogy tizennyolc éves volt, és a Kiss Lacit kellett fognia. Szeged–Vasas meccs, természetesen. Kiss Laci fölterelte a labdát a szögletzászlóhoz, abba a drága kis sarokba, ami szerintem egy labdarúgópálya legszerethetőbb területe. Szóval vezetgette a labdát Kiss Laci, Szupi meg ment, kapart utána, és eldobta magát, hogy a testével állja útját a beadásnak. Hja, a testünk! Az a sok szép hús, és a fényes lélek. Mert a Kiss Laci csak megmutatta a mozdulatot, de nem vitte véghez. Szupi nekirepült a szögletzászlónak, de már ugrott is a földről, mert hiszen látta, hogy a Kiss Laci csak beadná azt a nyomorult labdát, és Szupi megint a testével akarta útját állni a beadásnak, és vetődött, és újfent

mindhiába, mert a Kiss Laci megint csak mutatta a mozdulatot. De Szupi, hiszen tizennyolc éves volt, újra felugrott, mert most már biztosnak tűnt, hogy a Kiss Laci beadja azt az átkozott labdát, és Szupi újra csak nekirepült a szögletzászlónak, és a Kiss Laci csak állt, a labda meg pörgött előtte, és akkor a Kiss Laci belenézett Szupi tizennyolc éves arcába, és látta Szupi tekintetéből, hogy az újra vetődne, hogy akár holnap estig dobálná tizennyolc éves testét a beadások elé, és akkor a Kiss Laci elmosolyodott, a megnyugvó labdára pillantott, és csak annyit mondott halkan Szupinak:

Vidd el, kicsi, bazd meg.

 Ez a részlet annyira megtetszett nekem, mert nagyon jellemzőnek találom, hogy jelen könyv mottójául is szükségesnek éreztem a külön kiemelésre.

Az eset valószínű nem történt meg. Vagy amennyiben megtörtént, nem így. Nem életszerű, hogy egy bajnoki tétmérkőzésen egy csatár otthagyja szándékosan a labdát a védőnek. Viszont nagyon jellemző. Jól mutatja azt a karizmát és nehezen megfogalmazható állapotot, amelyik Kiss Lacit övezi a szurkolók körében. Ebből is az látszik, hogy mítoszteremtő és mítoszképző embere ő a magyar labdarúgásnak.

(A részlet a hamarosan megjelenő Kisslaci-morzsák című könyvből való. A könyv megrendelhető a kisslacimorzsak@gmail.hu email címen. Ára: 4900 Ft.

Bartsch Jánostól búcsúzunk

Szerző:

Kele János felvétele

Fájdalom, a mai napunk is halállal teli.

Bartsch Jánostól kell búcsúznunk. A mi barátunk a szorgalom, szaktudás és hűség volt egyazon személyben. . Szervezte ennek a hányatott sorsú megyének a sportját, a rendezvényeit, nagyobb megmozdulásait. Amikor nyugdíjba ment, új lendületet vett, és a Mozdulj Balaton! rendezvénysorozat megszervezésébe vágott. Sikerrel, természetesen. Most majd bizonyára jönnek helyére mások, új fiúk, akik tovább akarják vinni, amit a mi barátunk létrehozott, ám az már nem olyan lesz. Hiányozik majd belőle a legfontosabb: Bartsch Jani. Az ember!

Turai László is már odaát

Szerző:

Forrás: facebook.com

Volt az a mérkőzés 1975 augusztusában. A Vasast fogadta első NB I-es mérkőzésén a Kaposvári Rákóczi. A 22 ezer néző először láthatta az újjá szervezett hazai csapatot. Szép volt a bemutatkozás, Mathesz Imre remek gárdát küldött ki a fővárosiak ellen. S hogy mennyire volt fontos ez a találkozó, mi sem bizonyítja jobban, minthogy a felezővonalnál a legendás riporter, Szepesi György állt, s várta, hogy a körkapcsolás során adásba kerüljön. És milyen szerencsés napja volt ez Kaposvárnak! Éppen akkor lett övé a szó, amikor hazai támadás gördült a szélen. Még gyorsan volt ideje elmondani az összeállítást, aztán rátért a látottakra. Épp Turai Lászlóhoz került a labda, akiről Szepesi rögtö tudta – persze, hogy tudta!- hogy a Ferencvárosból került az Egyetértésbe, s onnan a mi városunkba. Ebben a pillanatban azonban olyan dolog történt abban a cukorgyári gödörben,ami addig soha nem történt. A nagy hírű Vasas védője elkaszálta a mi kis Turainkat. Szepesi is üvöltött, hogy 11-es! És megadta Hámori bíró, és Burcsa belőtte! Gól azóta sem kellett nekünk annyira,mint akkor, abban a pillanatban. Hála és köszönet neked, Turai Laci, és legyen könnyű számodra ez a föld, és immáron örökké zöld az a másik pálya…

Alapozás

Szerző:
Kele János felvétele

Még hó volt, és hideg, és január.

Messze volt még a bajnokság. De egyszer csak jött a hír: edzőmérkőzés lesz, hátul a salakos pályán. Persze, hogy mentünk azonnal. Tudni akartuk rendbe jöttek-e az ősszel szerzett sérülések, kik kerültek föl az ifjúságiak közül a felnőtt keretbe, és nagyon kíváncsiak voltunk arra is, miként mozognak az új igazolások. Beilleszkednek-e a csapat hadrendjébe? Ezek voltak az akkori legfontosabb kérdések a bajnokság indulása előtt…

Korhelyek

Szerző:
Soóky Miklós felvétele

Egyszer minden bulinak, valamennyi mulatságnak vége lesz. És másnap nehéz az ébredés, gondolataink rendezésének ideje jön el.

Ehhez volt segítségünkre a Korhely-futam. január elsején indulhatott a népes csapat, hogy megkerülje a belvárost. S mi futottunk abban a reménytelen helyzetben, tele bizodalommal és reménnyel, mert tudtuk: futásunk végén ott lesz majd a fölirat: CÉL…

Reménységek

Szerző:
Kiss Andor archívuma

A hatvanas évek második felében is nagy volt a készülődés a fiatal labdarúgók között. A somogyi ifiválogatottba bekerülni komoly szakmai rangot jelentett. Éles szemű szakemberek fürkészték a tehetségeket, jegyzetfüzeteikbe kerültek a reménységek nevei. De a drukkerek is tudták: érdemes a felnőtt csapatok előmeccseit is megtekinteni, mert ott már körvonalazódik a jövő. Ügyes mozgású ifisták neveit emlegették egymás közt, konkrét elképzelése volt mindenkinek, hogy miképpen kéne fiatalítani a felnőtt csapatot. Aztán, ahogy az lenni szokott, voltak, akiknek sikerült, és akadtak, akik elkallódtak abban a nagy útvesztőben, amit oly könnyedén csak életnek nevezünk. Mert a labda gömbölyű…

Szilvási József 90!

Szerző:
Itt épp Lev Jasin aranylabdás szovjet kapussal. Hortobágyi Róbert felvétele

Szilvási József a mai napon betölti kilencvenedig életévét!

A futball régi világából hoz ő híreket nekünk. Látta a legnagyobbakat játszani, világsztárok közelségéből figyelhette azt, mi módon lehet megszelídíteni a mindegyre rakoncátlankodó labdát egyetlen elegáns mozdulattal.

A Kaposvári Vasutasban kezdett futballozni, majd több mint egy évtizedig a Kaposvári Vörös Lobogó csapatának kapitánya volt. A legenda szerint azután végezte el a játékvezetői tanfolyamot, miután az egyik mérkőzésen megelégelte a bíró Szilvási folytonos reklamálását. Azt javasolta neki, hogy végezzen el egy tanfolyamot, amelyen megtanulhatja a játék szabályait. Azután pedig majd biztosan nem reklamál szüntelenül.

És Szilvási József megfogadta a tanácsot!

És mennyire jól tette! A játékvezetésben még többre vitte, mint az aktív játékban. Egészen FIFA-bíróként a nemzetközi mérkőzések vezetéséig. Máig ő az egyetlen, aki ily módon volt somogyiként kompatibilis a világ labdarúgásához.

Nyugdíjas évei is aktívan teltek. Tagja volt a Magyar Labdarúgó Szövetség elnökségének, adott időben elnökhelyettesként dolgozott. A Kaposvári Rákóczi örökös elnöke, miként a Somogy Megyei Labdarúgó Szövetségnek is.

Mostanában is gyakran látom kedvenc kávézójában ma is, és nagyon jó nézni, – hát még esetenként hallgatni!- ahogy hajdani jó kollégámmal, Jutasi Róberttel ott ülnek, köröttük mindig néhány másik egykori labdarúgó, és történeteket mesélnek azokból az időkből, amikor még a pályán  bírok és partjelzők fújták a sípot és lengették a zászlót. Sehol nem volt egy asszisztens, egy rögzített helyzet, sem tolódás, csak harc a labdáért, a győzelemért…

Isten éltessen Józsi bácsi, és adjon jó egészséget!

Puskás a kispadon

Szerző:

Emlékszem: gondosan odakészítettünk egy labdát a stúdió bejárata mellé, hogy amint belép a Leghíresebb Magyar, megkérjük dekázzon néhányat, s majd így indul a riport.  

Ám amint meglátta az útjába kerülő labdát, hanyagul belerúgott azzal a legendás bal külsővel, és a sarokba passzolta. Ne szórakozzatok –mondta. Azt, hogy Puskás Ferenc Kaposvárra látogat, néhány órával korábban tudtuk meg. Pandurics István barátom hívott telefonon, hogy ha érdekelne egy riport Puskással, hát itt van, az utánpótlás ügyében tárgyalnak épp. Hát persze, hogy érdekelt. Mennyit hallottam én szüleimtől arról a mérkőzésről, amikor a Honvéd a Kinizsivel játszott az ötvenes években, és számolatlanul rúgták a fővárosiak a gólokat! Meg is kérdeztem az interjúban, hogy milyen emlékei vannak Kaposvárról. Puskás nem emlékezett arra, hogy járt volna itt. Elmondtam, hogy én tudok egy 21:1-es győzelmükről.(A kép akkor készült…) Úristen, akkor nem figyelt a védelem! – mondta. Puskás Ferenc épp akkor a magyar labdarúgó válogatott szövetségi kapitányaként dolgozott. Előtte héten –az írek otthonában játszottunk, és 0:2-ről fordított a csapat 4:2-re. Arról érdeklődtem, mit mondott a fiúknak a szünetben. Valamiféle nagy-nagy titokra, taktikai trükkre számítottam. Ehelyett Puskás csak annyit mondott: ezen a szinten már nem kell semmit mondani a játékosnak. –Akkor nem is tanácsolt semmit a fiúknak? – kérdeztem megilletődve a meglepetéstől. –Hát azt azért mondtam nekik, hogy gyerek, ne rúgd föl magasan a labdát, mert mire leesik, hátha nem a tiéd! Úgy látom ezt megfogadták…

Fradi vendégjáték

Szerző:

1966 ősze. Kaposvári Dózsa-pálya, MNK-mérkőzés. És akkor megjelent a játékos kijáróban Albert Flórián. Mely név hallatán még Király Margitka néni is megenyhült. Megjelent és melegíteni kezdett.

A helyzetet jól ismerő nézők oda-odakiabáltak neki, hogy: aztán Flóri, vigyázz ám a szép fehér dresszedre, nehogy összepiszkítsd! Miért piszkította volna? Ki tudta volna fölrúgni? Ugyan, kérem.
Arra azért nem emlékszem, hogy Albert végigrohangált volna a pályán, föl-le, elveszett labdát nem ismerve. Egyszer, mikor már sok-sok perce nem találkozott a labdával, valaki bekiabálta, hogy Flóri, mutass már valamit, megfagyunk itt potyára. Flóri pedig lehajtotta a fejét, úgy húsz méterre a kaputól, és Szőke után nézett, ahogy az ballag szögletet rúgni. És repült be a szöglet, repült a tizenhatos vonalára, sajnos kicsit Albert mögé. De Flóri utánanyúlt oxforddal, és a labda elszállt a védelem, el Borok kapus feje fölött. Gól.
Mindenki örült, mert ilyen gólt nem lehet látni naponta, ráadásul akkor még összefoglalók sem voltak. A Honvéd egyébként hősiesen küzdött, ami 3-1-es vereséghez volt elég. Mentek a végén a csatakos játékosok, a mieink, Zimonyi, Kalmár, Köves meg a fradisták, ugyanúgy, egy, csak egy hófehér mezes volt közöttük: Albert Flórián.

Bajnoki nyitány

Szerző:

Tizenegyes! – üvöltött föl a boldogságtól a kaposvári kórházban egy Pék János nevezetű beteg 1975 augusztus 30-án délután, mert Szepesi György a rádióban azt kiabálta éppen: Burcsa Győzőt buktatták.


Két nappal később már a megyei napilapban is olvashattunk a nem mindennapi esetről. Az én későbbi jó bátyám és kollégám, Troszt Tibor bő terjedelemben számol be a csodás esetről. Bizony a néma megszólalt a Rákóczi első NB I.-es mérkőzésén. Huszonkétezer néző a helyszínen ugrott föl egy emberként a buktatásnál,csoda-e, hogy a kórházban az akkor már tizenegy esztendeje hangját vesztett ember is egyszerre beszélni kezdett? Senki nem lepődött meg ezen, még az orvosok is hirtelenjében megadták a jelenség fiziológia magyarázatát. Mindenki boldog volt.

Pék János interjút adott, elmondta, hogy egy csehszlovákiai autóbaleset következtében vesztette el beszédkészségét, és most annyira megszerette ezt a várost, ezt a kórházat, hogy itt akar dolgozni a jövőben.

Ehhez képest néhány nappal később már a komlói kórházban találta meg a rendőrség. Ott Nagy János néven kért fölvételt színlelt betegséggel, ám gyanús lett az orvosoknak. Értesítették a rendőröket, akik már korábban körözték több bűncselekmény miatt.

Mindez mit sem von le a Rákóczi teljesítményéből. A fiúk újonc létükre meggyőző fölénnyel verték a nagyon jó nevekből álló Vasast. Merthogy a tizenegyest maga Burcsa Győző lőtte be, ezzel beállítva a 2:0-ás végeredményt.

Eredmények

Szerző:

 Volt idő, hogy teljesen másként működtek az eredményjelzők a magyar stadionokban. Öröm volt rátekinteni a hatalmas  táblákra, s noha nem digitálisan működtek, mégis azt a reményt keltették a mindig reménykedő szurkolókban, hogy érdemes tekintetünket oda szegezni. Mert ott olyasmit olvashatni, ami a legkedvesebb a szurkolói szívnek.

Azok  a gigantikus kijelzők már eltűntek régen. Újak jöttek helyére, modernek, ördöngösen újak. Csak  amiket olvasni lehet rajtuk. Hát, az a szomorú…

Hofi is már másik pályán

Szerző:

Hofi is már másik pályán

Az 1972-es nyári átigazolások között ott szerepelt egy katonaviselt fiatalember is a Kaposvári Rákóczi új szerzeményei között. Hoffman István a Kossuth KFSE csapatától érkezett Szentendréről, korábbi egyesülete, az Ikarus hozzájárulásával. Vajon sejtette-e akkor ez a fiatalember, hogy a csapaton kívül immáron várost is választ? Merthogy Hofi, ahogy sporttársai, a szurkolók nevezték, megragadt Kaposváron. Harcos, áldozatkész és alázatos játékával kivívta a szurkolók megbecsülését. Kemény ember volt a pályán. Szerepe van abban, hogy néhány esztendővel később a csapat feljutott az NB I-be. Amikor befejezte az aktív labdarúgást, akkor is a csapat mellett maradt, nem tudott elszakadni a focitól. Gyúróként segítette sok éven át a munkát.

Ahogy azt annyiszor látjuk: sajnos a magánéletében nem tudott mindig sikerrel megvívni a szembejövő nehézségekkel. Utolsó esztendeit már betegen töltötte. Néha összetalálkoztunk az utcán, amint éthordójával ebédért battyogott. Olyankor régi mérkőzéseket, jeleneteket idéztünk föl, mert a futball ilyen: föl kell idézni a szép pillanatokat.

Hofi most örökre itt hagyott bennünket. 72 esztendős volt. Nyugodj békében, Hofi!

Földi Sándor 70!

Szerző:

A szárnyas idő bizony elrepül.

Hetven esztendős Földi Sándor.  De hát lassan húsz esztendeje annak is, hogy a Kaposvári KK az ő irányítása alatt első ízben kivívta a magyar bajnoki címet. Emlékezzünk csak azokra az időkre, mi  szükségeltetett ehhez a sikerhez:  elsősorban szaktudás, szorgalom és kitartás. No és összefogás, aztán az anyagiak biztosítása.

Földi Sándor nagyon jókor érkezett a csapathoz, mert képes volt fanatizálni a játékosokat, elhitetni velük: hogy bennük van a nagy eredmény. A közönség pedig megérezte rögtön, hogy itt komolyan veszik a munkát, érezte a lelkesedést. És feledhetetlen mérkőzések jutnak most eszünkbe, ha ezekről az időkről beszélünk.

Jó egészséget kívánunk a Mesternek, minden sportszerető somogyi ember nevében!

Kosaras öregfiúk

Szerző:
Soóky Miklós felvétele

Merthogy a kosaras fiúk, férjek, apák is összegyűlnek néha, és újra pályára lépnek. Kíváncsian várják: mi maradt a régi formából, trükkökből, szellemes megoldásokból. De a lényeg most már a mérkőzések utánra tevődött át. Asztalnál minden könnyebb…

Ki kicsoda?

Szerző:

A Kaposvári Vasas gárdája Kiss Andor (guggoló sor, balról a második) archívumából. A hetvenes-nyolcvanas évek kaposvári futballjának ismert alakjai néznek ránk a fotóról.

Egyre szűkülő udvar

Szerző:

Mondták az idősebbek, hogy valamikor a gimnáziumhoz tartozott a szomszédos közgazdasági iskola területe is.

Aztán bizonyosan sok lett a gyerek,persze, hogy sok lett,új iskolákra volt szükség. Osztályfőnökünk négy éven keresztül emlegette történeteiben, hogy amit épp mesél, az bizony átellenben történt, amikor még ide tartozott a szomszéd terület is. Nekünk azért még maradt udvarunk, igaz kosárlabda-pálya volt a nagyobb részén, amire a testnevelői szigor nem engedte meg az utcai cipővel való rálépést. Aztán –egyébiránt nagyon szerencsésen – tornatermet építhetett az iskola. Ezzel az udvar megint zsugorodott.
Nézem ezt a régi képet, a fiúk játszanak rajta épp, ám én mégis most azokra a lányokra gondolok, akik ott sétáltak a hosszú szünetekben ezeken az udvarokon kék iskolaköpenyben, kacagásukat pedig fel-felkapta a mindegyre fújó őszi szél, s vitte, vitte, tán egészen a Postáig, és csak ott ejtette le valami erre éppen nagyon fogékony kamaszfülbe…

Voltak csapatok

Szerző:

Időzzünk el kicsit a kosárlabdánál! Abban az időben tűntek föl az első légiósok. De számon lehetett őket tartani.


A nyolcvanas évek közepének SÁÉV-csapata. Csak nézegetni tettem ide, karanténos idők vannak: tűnődésre nagyon alkalmas idő. Nekem elsőre az jutott eszembe a képről: úristen, ennek is harminc esztendeje! Igen, mert az én korosztályom csapata ez. Iskolatársak, ismerősök, barátok állnak a képen.

OSN

Szerző:

Nagyon fontos volt, hogy tanáraink is lássák, mennyit fejlődtünk az elmúlt esztendőben.

Az Országos Sportnapokra egész éven át készülni kellett. Ott nem lehetett rögtönözni. Mindenkinek tudása legjavát kellett nyújtani, hogy sikerüljön a fellépés. Látvány és sport egyszerre volt jelen a produkciókban. Erősödött a tömegsport, és ez volt a cél…

Fiúk a térről

Szerző:

És eljött május elseje.

Mindenki vonult persze. Mindenki. Vonulni ugyanis inkább jó volt, mint rossz. Fontos tartozék volt ezért a szép idő. Diktatúrában is minden könnyebb szép idő esetén. Ráadásul ez már a könnyített változat volt: nevetni lehetett. Mert a humor,a jókedv a másik, amitől könnyebb…

Téglajegy

Szerző:

Néha a hatalom odafordul az egyszerű emberhez, és kéri szíves támogatását.

Általános iskolai tanulóként szerettem volna magam is segíteni. Öt forintja csak úgy nem volt az embernek, azt már kérni kellett a szülőktől. Emlékszem, mennyire boldogan vittem haza a téglajegyet. Úgy éreztem, nekem ezentúl már közöm lesz ahhoz a sportcsarnokhoz. Láttam magam előtt, ahogy majd ott focizok a parkettjén én is. Igy is lett, igaz már mint az öregfiúk csapatának tagja futottam föl-le, némiképp veszítve az elképzelt lendületből. Nézem a téglajegyet, és nem tudok másra gondolni, minthogy ezt az akkori hivatalnokok a városi tanácselnököt megkerülve hozták forgalomba. Máskülönben a drága Rostás Karcsi bácsi –merthogy ő töltötte be akkoriban ezt a fontos posztot – azonnal kiirtotta volna a „felépítésre kerülő” szókapcsolatot. Volt szerencsém sokkal később vele dolgozni. Minden idők legjobb olvasószerkesztője volt, egy-egy ilyen kifejezés olvastán napokig a hatása alá került. Méltatlankodott, azon morfondírozva, hogy ez miképpen fordulhat elő. Hogy nem bántja a szépérzékét annak, aki leírja az ilyesmit. Biztos vagyok benne, hogy a több mint tízéves csúszás miatt napirendre tudna térni. Node „felépítésre kerül” valami? Hát az megbocsáthatatlan…

Czibor Zoltán szülőháza

Szerző:

Azt, hogy az Aranycsapatnak van Kaposváron született tagja is, viszonylag későn, a rendszerváltozás idején tudtam meg.

De azt hiszem nagyon sok sportszerető sem tartotta számon, hogy az egyik világklasszis magyar labdarúgó a mi városunkban látta meg a napvilágot.
Talán 1989 késő ősze lehetett, amikor Berzeviczy Zsolt, akkori fiatal kollégánk bejött a szerkesztőségbe, hogy bizony ő az elmúlt órát Czibor Zoltán társaságában töltötte. Hihetetlennek tűnt, hogy a Honvéd és a Barcelona egykori sztárja, akit Rongylábúnak, sőt egyéb érdemei miatt Bolondnak is becéztek, éppen a mi városunkban időzzön. Elmondása szerint véletlenül találkoztak, az akkori Csokonai sörözőben. Feltűnt neki az ismerős arc,s amikor rájött, hogy kihez hasonlít a másik asztalnál békésen söröző férfi, megszólította.
Emlékszem, nagyon elcsodálkoztunk a balszélső látogatásának okán is! Anyakönyvi kivonatért jött Kaposvárra, mert itt született. Emlékszem, abban az időben mindenki úgy tudta: Komárom a szülővárosa, hiszen futball karrierjét is ott kezdte. Czibor Zoltán nagyon készséges volt kollégánkkal, akinek terjedelmes interjút adott. Ebben elmondta, hogy édesapja vasutasként különféle helyeken teljesített szolgálatot, 1929-ben éppen Kaposváron. Egy éves sem volt, amikor Komáromba költöztek. Czibor maga is vasutas lett, a mozdonyvezető szakmát tanulta ki. Minden bizonnyal a mai napig ő a világ leghíresebb mozdonyvezetője. Komáromban egyébként ma látható Czibor Zoltán emlékszoba, ahol a játékos relikviáit, fotóit állították ki.

Zoli a magasban

Szerző:

Az első úttörő olimpia idején én kisdobos voltam

Unalmas, álmos esztendő volt 1965. De egyszerre csak jött az első magyar úttörő olimpia. És ott ültünk a szomszéd Kékes tévéje előtt, mert megtudtuk: kaposvári fiú is versenyben van. A hetedikes Faludi Zoltán átugrotta a 155 centimétert is! Soha nem örültünk annyira, soha nem volt jó annyira kaposvárinak lenni, mint akkor, ott abban a cseri szomszédházban! Tudtuk, mert láttuk: ott áll egy kaposvári fiú, bár a Petőfi iskola tanulója, de egy közülünk, áll a dobogó legfelső fokán! Az ilyesmit nem lehet elfeledni…

Diáksport

Szerző:

Volt mozgás.

Akadtak napok, amikor kivonult a tanulóifjúság, hogy megmutassa erejét, lelkesedését, felkészültségét, a béke iránti vágyát,a fejlődésbe vetett hitét. A szülők pedig érdeklődve és büszkén nézték gyerekeiket, rossz idő esetén kezükben annak kabátjával. Ha egy-egy generáció tagjai most asztalhoz ülnének, annyi év után is újra képesek lennének föleleveníteni azokat a mozdulatsorokat. Merthogy nem lehet elfeledni. Még ezeket sem…

Vasutasok

Szerző:

Egy focimorzsa a régi időkből. Eredeti fotóval.
Botránnyal ért véget a megyei labdarúgó-bajnokság őszi szezonja. A traktorosok és a vasutasok kiesési rangadóján az előbbieknél hamisan játszott az egyik játékos. Horváth Géza nyomdai betűszedő azonban nem olyan ember, hogy tűrhette volna a csalást. Felutazott Pestre, hogy az országos fórumon szerezzen érvényt saját és a Vasutas igazának. A sporthivatalban egyetlen embert talált, akinek rögtön előadta jövetelének indítékait. A hivatalnok összecsapta a kezét, és mérgesen rámordult: „Maga ezért feljött Pestre, hát van magának józan esze?” Horváth Géza vonatjegyén ugyanis a következő dátum állt: 1956. október 26.

Siker

Szerző:

Készülni kellett. Edzeni és edzeni .Betartani  az edzők utasításait. Figyelni a társakra, a játékra, a labdára, az ellenfélre, a közönségre. És amennyiben mindezeket betartotta a játékos, már csak egy kis szerencse kellett. Van, aki ehhez még hozzá teszi: ez még mindig kevés, az is kell, hogy az ellenfélnek ne legyen.

A lényeg: ha minden együtt volt, nem maradt el a siker. A jól megérdemelt siker.

Vannak-e változások?

Szerző:

1998 október 2-án ünnepélyes keretek között adták át Kaposváron a hajdani Hunyadi Vasutas pályán a labdarúgó akadémiát. A megyéből elszármazó neves futballisták között ott volt Bene Ferenc, Nagy László, Burcsa Győző, valamint Szilvási József korábbi FIFA-játékvezető. Az eseményen megjelent Deutsch Tamás akkori kijelölt sportminiszter is. A beszélgetést Varga István vezette.

Steller Jóska is…

Szerző:

Nehéz idők ezek, kedves sporttársak…

Steller József  Hunyadi Vasutas nagy szíve ma utolsót dobbant.

Nehéz elhinni, hiszen  csaknem hatvan esztendeje ismerem. Együtt nőttünk föl a cseri lőtéren, a mi grundunkon. Aztán együtt játszottunk a Kaposvári Hunyadi Vasutasban. Irigykedve  néztem, hogy csaknem akarja abbahagyni a focit. Még ötven évesen is találta csapatot, keresett alkalmat, hogy játszhasson. Amikor pedig már be kellett látnia, hogy vége, belevetette magát a gombfociba. Mi csak így neveztük, és nevezzük ma is a hangzatos nevű szektorlabda versenyeket. Néha, midőn összefutottunk, visszaidéztük a régi időket. Elmondta, hogy történt hatvankilencben, Somogytarnócán az ifiben, ahogy egy lepattanó labdát maga elé tolt, és kapásból miképpen rúgta a hosszú sarokba. Igen, az ilyesmit nem lehet elfeledni.

Nézem a csapatképet. Fogyunk mindegyre.

Legyen neked könnyű a föld, Jóskám!

Szerencse

Szerző:

Az a szüntelen remény…13+1-morzsa…
Az hajtott bennünket péntekenként a totózóba, hogy fogadalmunk ellenére megkísértsük legalább kéthasábon a szerencsénket. S ha már ott voltunk, megkockáztattunk a tuti tippek mellett néhány kétesélyt. Biztosak voltunk a nyereményben. A szombat rendesen tervezgetéssel telt, hogy mit veszünk majd a nyereményen. Aztán a hétfői Népsport címlapján ott olvastuk: Az éllovasok fekete vasárnapja. Alatta pedig valamivel kisebb betűkkel: Megtorpant a Hódgép-Metripond. Nem volt mit tenni. Örültünk, hogy nem vagyunk a maródiak listáján…

Meghalt Balogh Sándor

Szerző:

Meghalt Balogh Sándor, a  Kaposvári Kinizsi, majd Rákóczi hajdani védőjátékosa. Hetvenhét esztendős volt.

A hatvanas évektől kezdődően, egészen a 75-ös NB I.-be jutásáig egyik legmegbízhatóbb  védője volt a csapatnak.  Szorgalom, alázat és kitartás jellemezte játékát.  Kemény volt, ahogy az egy védőhöz illik, de mindig sportszerű és sohasem durva. Azt hiszem az ilyesfajta futballistára mondják, hogy csupaszív játékos. Imádva szerette ezt a sportot.

A hétköznapokban pedig mindenkor szelíd, halk szavú és mosolygós ember volt. Szerettem vele találkozni, mert pár szót mindig lehetett vele váltani régi meccsekről, pályán lezajlott jelenetekről, játékostársakról. Nemcsak emlékét, de azt a hozzáállást, akaratot is meg kéne őriznünk, ami őt jellemezte…

Herrerával interurbán

Szerző:

A hatvanas évek közepén csak nagyon kevés csapat volt képes arra, hogy gólt rúgjon ennek a tizenegynek.

Sarti – Burgnich, Facchetti, Bedin, Guarneri,- Picchi, Jair, Mazzola, Bicicli, Suarez- Corso. Miskolczi József ma is behunyja szemét, ha sorolni kezdi Helenio Herrera hajdani csapatának összeállítását. Nem a koncentráció miatt, hiszen sok ezerszer elmondta már, képes visszafelé is elhadarni a futball hőseinek nevét, hanem az áhitat záratja össze vele a szemhéját. Mert imádsága ez Miskolczi Józsefnek a csapat 1965-ös nagy BEK-győzelme óta. Ha találkozom vele, mindig váltunk pár szót, ha rohanok is megkérdezem: no és kivel játsszunk a hétvégén? Jön hozzánk az Udinese – válaszolja, aztán még hozzá teszi, hogy nálunk sok a sérült, az ellenfélnél pedig lejártak az eltiltások, de az akaratban, a lelkesedésben, az Inter-szívben bízhatunk azért. Élete vágya volt, hogy eljusson a San Siro Stadionba, olaszul tanult, hogy érthesse az olasz rádió közvetítéseit. Tagja az Internazionale baráti körének, évtizedekkel ezelőtt előfordult, hogy magával a Mágussal, Herrerával beszélt telefonon, mert észrevétele volt a csapattal kapcsolatban.
Miskolczi József egyszer azt mondta: úgy szeretne meghalni, hogy az összes Inter-ereklye majd mellé kerüljön annak idején.
Egyébként az Internazionale hálás csapat. Nagyon lehet nekik drukkolni. Mindig olyan szívvel, lelkesedéssel játszanak, mintha tudnák: él egy magyar kisvárosban egy ember, akinek egy-egy győzelmükkel örömöt varázsolnak az életébe. Csakugyan szeretni valók az ilyen csapatok…

Kaposvári Vasas

Szerző:

Régi sporttársak! Ilyenkor ugye, rögtön azt keressük, kiket ismerhettünk. Nagyon jó lenne, ha össze tudnánk szedni közösen újra ezt a csapatot, s megtudhatnánk: ki milyen pályát futott be.

Egy régi SZÚR

Szerző:

…és akkor közönség üdvözlésére fölsorakozott csapat előtt szigorú tekintettel elballagott Komlós István. SZÚR-morzsa…

Kezében a diplomata-táskával, azt az illúziót keltette, hogy az ellenféltől kívánja megvásárolni a mérkőzést. Mert 1985 körül éppen bundabotrányoktól volt hangos a magyar futball. Pedig micsoda csapat volt az a gárda! Hemzsegtek benne későbbi Kossuth-díjasok, nagy-nagy legendák. Bezerédi Zoltán, Dánffy Sándor, Máté Gábor, Helyey László, Spindler Béla, Jordán Tamás, Koltai Róbert, Spindler Béla, Cserna Csaba, Bal József, Serf Egyed, Gőz István.  Hej, ha együtt maradhatott volna az a csapat! Minden tabella élén ott lehetne! Az eredményre nem is emlékszem. Csak a nevetésre. A sok-sok nevetésre…

Toncsi bácsi

Szerző:

Az igazság az, hogy jó volt játszani, ha Kosaras Toncsi bácsi fújt. Megnyugodott öreg és fiatal, úgy érezték, mintha a családból egy lenne most a főnök, a mi emberünk, tévedhet akár, de az a tévedés a családban marad.

De nem erről akarok írni.
Hanem arról akarok írni, hogy élni érdemes. Én ezt nem nagyon gondoltam így, míg nem találkoztam össze egy ártalmatlannak tűnő délelőttön a Megye Legjobb Futballbírájával, azon a sokat látott kaposi fő utcán.
Azt kérdezte, amit mindig is szokott, ha találkozunk:
– Na, mi van?
– Öregedés – volt erre a disztingvált válasz, mert akkor már én is az öregfiúk edzéseit látogattam.
– Azért azt a tizenegyest jól beintettem, most, hetvennégyben, ugye?
Ilyen kérdései voltak mindig. Toncsi bácsinak ugyanis saját időszámítása volt. Nem azt mondta például, hogy ezerkilencszáz ennyi meg annyi,, hanem azt: amikor a Kiss Laci csereként beállt a Vasút pályán a Rákócziba a Táncsics ellen, és huszonöt méterről eldöntötte a meccset. Erre aztán persze mindenki tudta, mikor, mi és meddig.
No, ment Toncsi bácsi azon a Fő utcán, ahol én is mentem, és üdvözöltük egymást.
Nem olyan volt, mint szokott.
Én nem szeretem, ha az emberek nyolcvanöt évüket betöltve nem olyanok, mint szoktak, ezért megkérdeztem, ahogy ő is mindig:
– Mi van aranyos Toncsi bácsi? Mintha sejteném, hogy lenne valami.
– Csak az, hogy voltam a Sporthivatalban – mondta. – Tegnap – életemben először – pénzzavarba kerültem. Kellett volna ötezer forint. Tudod, hogy nekem olyan ismerősöm senki sincs, akitől kérhetnék. Elmentem hát a Sporthivatalba, és adtak máig ötezer forintot. Itt egy nevet is mondott Toncsi bácsi, csak most nem akarom ideírni, hátha nem szereti a régi történeteket, ám azért áldassék a jó Zag Jóska neve, mert másnap egyenesen a pénztárba küldte Toncsi bácsit, amikor hozta a nyugdíjból lecsípett ötezrest az adósság rendezésére.
– Írjon alá, aztán nem kell fizetni semmit, maga egész életében becsületesen dolgozott, jutalomként kap ötezer forintot, drága jó Toncsi bácsi.
És Toncsi bácsi szemében még akkor is könnyek csillogtak, amikor nekem mesélte a történetet, aminek végén azt mondta:
– Hát nem éri meg becsületesnek lenni, most mond meg őszintén…
Én meg őszintén mondtam, hogy dehogynem, nagyon megéri becsületesnek lenni. Hosszú távon az nagyon kifizetődik.
Egyébként sok éve már nem ezen a földön vezet meccset. Elképzelem, ahogy odaát belefúj a sípjába, és jellegzetesen görbe lábaival megindul a tizenhatoson belülre, és határozottan a büntetőpontra mutat. Az angyalok meg egymásra néznek, és nincs merszük reklamálni. Sportszerűen tudomásul veszik a bíró döntését…

Hunyadi Vasutas

Szerző:
https://www.youtube.com/watch?v=k3_Bz4u88s4&t=221s

Szomorú riport talán 1996-ból. A Kaposvári Hunyadi Vasutas labdarúgó csapata akkor már nem létezett, de a hajdani játékosok emlékezetében még élénken élt. Törzsök Istvánnal, a klub legendás csatárával arról beszélgettünk, hogy valahogy föl kéne támasztani a patinás egyesületet. Ma már tudjuk: ha a hajdani csapat nem is, ám a pályája megmenekült.

Kornél

Szerző:
  • Sportolók. Sportolók, akik nemcsak országos szinten emelkedtek ki, hanem a határon túl is ismertek lettek.

    Ha motokrosszról beszélünk, akkor a mi nemzedékünknek azonnal Németh Kornél jut eszébe. A hetvenes évek második felétől sorra nyerte az országos bajnoki címeket, de a nemzetközi versenyeken is kiválóan szerepelt. Még azoknak is, akik nem voltak lelkes hívei a sportágnak, jó volt tudni: van egy versenyszám, amiben a mi városunkban élő rokonszenves nemzedéktársunk a legjobb. Ha kell, helyettünk is gázt ad, és tör előre. Előre a célig, ha látja, ha csak sejti is, hogy az merre van…

Kalap

Szerző:

Az igazi nevét kevesen tudták.
Embernek nem jutott volna eszébe, hogy azt mondja: Zöllei úr, kérek egy csomag nápolyit. Kalapnak hívta mindenki, s Zöllei János komolyan vette ezt a nevet, mert fejfedő nélkül nem állt volna a szurkolók elé talán semmi pénzért. Az NB I-es Rákóczi-mérkőzések kötelező kelléke lett ő. Mindenki szerette, s talán nem túlzás nekünk is rögzítenünk: ő is szeretett mindenkit. Még a Fradi ellen bekiabálókat is jóindulatúan figyelmeztette, hogy bizony Albert Flóri cipője alatt sincsenek. Ebből aztán mindenki értett mindent…

Aranycsapat

Szerző:
  • A mi házunktól éppen negyven percnyi gyaloglásra volt a Kinizsi-pálya.

    Annak a tizenkét-tizenhárom éves fiúnak ezt oda-vissza meg kellett tenni, hogy nagy álma teljesüljön: autogramot szerezzen a hajdani aranycsapat öregfiúitól. Pedig nyilván egyetlen meccsüket sem látta, még Szepesi György lelkes közvetítéseit sem hallotta, csak az idősebbek elbeszéléseiből gondolta úgy: a barátságos mérkőzés szünetében oda kell lépnie Grosics Gyulához, Buzánszky Jenőhöz, Zakariás Józsefhez, Budai II.Lászlóhoz és Szojka Ferenchez, és kérni, írják nevüket az emlékkönyvébe. Aztán hazaérkezve mutatni a szülőknek a kincset, mondani: melyik aláírás kit rejt. És másnap aztán dicsekedni a cseri lőtéren a többi fiúnak, persze nem sejtve, hogy egyszer ezekről az öregfiúkról stadionokat neveznek el…

Druzsba az Army-val

Szerző:
  • …és egy napon amerikai katonák jelentek meg városunkban.

    Szomorú oka volt ennek. Tőlünk délre, Jugoszlávia szakadni kezdett. A NATO pedig úgy döntött: beavatkozik. Így aztán közelről láthattuk miként telnek a hátországi hétköznapok. A kosármeccsekre emlékezhetünk leginkább. Arra, hogy mindig hajlandóak voltak a katonák egy-egy meccset lejátszani, ha idejük engedte. Nagy csaták voltak ezek mindig, és néha győztünk mi is. Ilyenkor azt mondtuk: legyőztük a világ legnagyobb hadseregét…

Öregfiúk

Szerző:
  1. Az idősebb focistáktól nemcsak egy-egy cselt lehetett megtanulni, hanem azt is: mi a csapathűség

    Hiába változott a különböző korokhoz igazodva a csapat neve, a játékoskeret évről-évre alig módosult. Viszont igaz,hogy az ifjúsági csapat legjobbjai rendre szóhoz juthattak a felnőttek mérkőzésein. Ha pedig az adott posztra nem akadt megfelelő játékos, hát akkor jöhetett szóba az igazolás. A hatvanas évek legelején így vetődött föl a Kinizsi vezetésében a gondolat: Kovács kapus mögé igazolni kell egy megfelelő cserekapust. S hogy a vezetők mennyire hosszú távra gondolkodtak, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a megfelelő ember felkutatásában egészen a Pest melletti Telkiig jutottak. Onnan igazolták a fiatal tehetséget, László Bélát. A kiválasztás egyik fontos szempontja volt a játéktudása mellett az is, hogy kiválóan énekelt, miközben tangóharmonikán kísérte magát. Már a szezon kezdetén – bár még nem került a csapatba – de mindenki megállapította: nagyszerű igazolás volt. A vidám dalokat éppoly átéléssel adta elő, mint a szomorúságosakat. Mérkőzések után tehát eredménytől függetlenül szólt a nóta hazáig. Körülbelül a hatodik meccsen azonban eljött László Béla számára az igazi bizonyítás. Kezdő lett a csapatban. A bemelegítéskor már szerette volna meghálálni az edzői bizalmat: robinzonádokkal ütötte ki a labdát, kúszott a levegőben, vetődött a sarokra. Ezt látta a kezdőkörben labdázgató, melegítgető Jezeri Viktor, a csapat nagy humorú szélsője. Állítólag élete legnagyobb sprintjével rohant oda, rohant egészen a tizenhatosig, s ott kiabálta el magát kétségbe esve: Bélám, vigyázz a kezedre, neked ma még játszani kell!

Janó kacaja

Szerző:
  • Götz Janóra nem lehetett haragudni. Évtizedekig kaposvári futballcsapatok körül találtuk, lelkes nevelője volt a fiatalabb korosztálynak. Különös nevetése volt.

    Janó foglalkozását tekintve eredendően vasutas volt, így sporttevékenységének hasznát is túlnyomórészt a Vasutas csapata húzta. Így valószínű, hogy a mi csapatunk tagjai ismerték legjobban. Janót szilárd jellemnek tekintettük, soha nem hazudott volna, igaz, amiket állított, az többnyire távol állt az igazságtól. Nagyon őszinte tekintettel tudott mondani elképesztő állításokat, és az volt a teljes igazság, hogy ezeket az elképesztő dolgokat maga Janó el is hitte. Történt egyszer, hogy Pestre került dolgozni, tán a Csepel Művekben lett segédmunkás. De ez így mennyire egyszerű történet. Janó a városban azt állította: a Fradinál kapott pszichológusi állást. Eszerint élt itthon, részletekkel tudott szolgálni a játékosok lelki problémáiról, összeállításokról, esélyekről beszélt, ha kérdezték a kíváncsi drukkerek. Egy péntek délután a színház előtt találkoztam vele, ott jött az esti Somogyról leszállt emberek között. Amint meglátott, hangos kacagásban tört ki, olyan kacagásban, amit senki emberfia utánozni nem tudna. Azonnal betuszkolt a Badacsony nevű étterembe, ahol mint mondta: meghív egy vacsorára, mert a Fradi Pécsett játszott, és direkt miatta jöttek Kaposvárt érintve a fiúk, a tündéri Nyilasi Tibi találta ki az egész figyelmességet. Nagy összegű pénzeket említett, amit a döntetlenért vettek föl a mérkőzés után. Ezt alátámasztandó, cigányzenészt intett az asztalhoz, kért tőlem egy százast, mert neki nem volt aprója, azt akkurátusan a vonóba tűzte. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, ahogy az két sportszerető ember esetében természetes. Aztán végül odaintette a pincért, felhatalmazta, hogy plusz tíz százalék borravalót írjon a számlához. Angyali nyugalommal a zsebében kezdett kutatni, ahol bizony egyetlen fillér sem mutatta magát. Ekkor fülsiketítő kacajban tört ki, még a könnyei is kijöttek. Hát ez az Ebedli Zoli viccből nem kivette a zsebemből az összes pénzt! Na, ezért hétfőn majd számolok vele ! – mondta nem abbahagyva a nevetést. Fizesd már ki ezt a számlát,Pistikém, legközelebb majd én hívlak – szólt oda nekem, de akkor már én is nevettem, hogy a könnyeim kijöttek, úgy kerestem elő a pénzt, és még hosszan hahotáztunk, fölfelé a lépcsőn, amikor már nem is hallottuk, ahogy a zenészek csak a mi kedvünkért húzzák: mához egy hétre már nem leszek itt…

Sej, a mi Lobogónk

Szerző:

  1. A férfiember tudja, hogy a régi idők focija hajdanán maga volt az élet.
    Ne tévesszen meg senkit a pillanatnyi állapot. Kisasszonyok, széphölgyek, a foci valóban maga volt az élet. Vonatkoztassunk el most attól a sületlen megállapítástól, hogy a labda gömbölyű, és vegyük példának magát a múltat, nézzük meg, abban miként tükröződik valóság és játék, igazság és hamisság, dac és irónia. Abban az értelemben, ahogy volt Kinizsi, Honvéd, Vasas, volt a drága Hunyadi Vasutas, és volt a Vörös Lobogó, ma már nincsenek csapatok. A fiúk, a hajdani kemény fiúk pedig csapat nélkül ténferegnek szerte a városban, az országban, a nagyvilágban. Ha találkozunk nagy ritkán, még üdvözöljük egymást, de már nem állunk meg beszélgetni. Nem várunk semmit az új bajnokságtól. Persze, hát persze, hogy azért ugyan arra gondolunk. A labda gömbölyű…

Szaktársak között

Szerző:
  • Kilencszázhetvenöt forró nyarán egymást érték a győzelmek.
    A pécsi gócpont csapatát is simán megvertük 4:2-re. Ráadásul saját pályájukon. Előtte nap a reggeli levélösszerakásnál lépett oda hozzám Korb szaktárs a főnökségről, és mondta, hogy rám is számítanak az utazó keretben. És azt is mondta, hogy nagyon együtt van a csapat. Hogy ő úgy érzi: bennünk van a győzelem. Nem fordulhat elő még egyszer, ami a tavaszi Postás Kupán. Tudniillik ott egy kicsit összeroppant a csapat. 11:0 lett a vége. És nagyon is igaza lett Korb szaktársnak, mert nagyot hajtottunk. Mindenki kitett magáért. Utána sokat vicceltünk vacsora alatt szegény pécsiekkel, vigasztaltuk őket, nehogy elmenjen a kedvük örökre ettől a szép sporttól. Hazafelé, emlékszem jól, volt egy pillanat, amikor magam is arra gondoltam: mi lenne, ha ez a csapat együtt maradna. Mindenkit, de mindenkit legyőzne, úgy éreztem akkor. De hát nem maradt együtt…

Uszodai pillanatok

Szerző:

Az a semmi máshoz nem hasonlító zaj.

Gyerekzsivaj, jó sok gyerekzsivaj, csobbanás, Kecskés Bandi bácsi rekedtes hangja, sípszó, kiáltás, no és az a pára, a lecsapódó vízcseppek a hatalmas fikuszok vagy pálmák (mindenesetre valamilyen mediterrán növény) levelein. Deszkák a medencében, kapaszkodnak belé egész nemzedékek. Lélegzetet vesz ifjúságunk. És arcok, arcok, akik valahányszor ott vannak, csak ott látni őket. De ott mindig. Valamint jókedv és vidámság. Miközben múlik a drága idő…

Pamuki középtávon

Szerző:

Neves sportolók kerültek ki erről a vidékről.

A Kölcsey utcában lakott Bódis Károly, aki labdarúgó-tehetségének köszönhette, hogy Csepelig eljutott. A harmincas évek végén, a Sport címlapján is szerepelt a cseri fiú. Ezt még két évtizeddel ezelőtt is számon tartották az itt lakók.
Olimpikonok is születtek itt. Dőry András 1956-ban Papp Lászlóval képviselte a magyar ökölvívást az olimpián, másfél évtizeddel később pedig Pamuki József szerzett dicsőséget az 1500 méteres síkfutásban. (képünkön)
A Cserben lakott egy ideig a háború utáni első polgármester is. Boór István egykori Katona József utcai házát nehezen közelítjük meg. Az utca ugyanis máig kövezetlen, mintha megfeledkeztek volna róla az útépítők.
Fölidézzük még a bakterek emlékét is. Hiszen a Cserről szólva nem lehet említés nélkül hagyni a sorompót, ami régen a mostani felüljáró alatt ágaskodott. Bizonyos Magyar Lajos bácsi sokszor volt tanúja szolgálatban, ahogy a nagyobbacska fiúk be-becsöngettek a Vár utcai nyilvánosházba, aztán futásnak eredtek a Cseri úton, ugatásra ingerelve a fűrésztelep kutyáit.

Élvonalban

Szerző:

A mérkőzéseknek volt „heve”.

Lehetett szurkolni a barátainknak. Hiszen ott játszottak a korosztály legnagyobb tehetségei valamelyik csapatban. S mi látogattuk is szorgalmasan a mérkőzéseket, legyen az foci, kosár vagy röp. Örökre előttünk van, ahogy Kiss Laci a Rákóczi-pályán rávezeti a labdát a félpályáról indulva Kerekire, a válogatott hátvédjére, ahogy Magyarfi Laci elengedi a labdát , hogy az a csak általa érzett ívet leírva essen a kosárba, ahogy Kántor Sanyi fölugrik és könnyedén, ám háríthatatlanul leüti a vonal mellé. S mi szurkoltunk, azzal a jóleső tudattal, hogy szemtanúi, ezáltal egyszersmind részesei vagyunk valaminek. Valaminek, amit úgy hívnak: élvonal…

Szepesi közvetít

Szerző:

A Kaposvári Rákóczi 1975 augusztus 30.-án játszotta fennállásának első NB I.-es mérkőzését. A Vasast fogadták 22 ezer néző előtt, és győzték le Burcsa Győző két góljával. Így közvetítette a legendás sportriporter, Szepesi György a Rákóczi második gólját…

A KMTE

Szerző:

Ne tévesszen meg senkit a pillanatnyi állapot. Kisasszonyok, széphölgyek, – merthogy ezt most kegyeteknek mondom – a foci valamikor valóban maga volt az élet!

Vonatkoztassunk el most attól a sületlen, ám mégis igaz megállapítástól, hogy a labda gömbölyű, és vegyük példának magát a múltat! Nézzük meg, abban miként tükröződik valóság és játék, igazság és hamisság, dac és irónia. Abban az értelemben, ahogy volt Kinizsi, Honvéd, Vasas, volt Karád, Lengyeltóti, ma már nincsenek csapatok. Volt Kaposvári Munkás Testedző Egyesület is – ott vannak a fiúk a fotón – és volt Dózsa pálya is, persze.
Ritkaságnak számított az a falu, amelyikben nem rúgták a labdát a fiúk. A fiúk, a hajdani kemény fiúk, akik mostanában már csapat nélkül ténferegnek szerte a városban, az országban, a nagyvilágban. Ha találkozunk nagy ritkán, még üdvözöljük egymást, de már nem állunk meg esélyeket latolgatni. Egyetlen reményünk maradt. Hogy a labda gömbölyű…

Hajrá, Vasút!

Szerző:

Botránnyal ért véget a labdarúgó-bajnokság őszi szezonja. A traktorosok és a vasutasok kiesési rangadóján az előbbieknél hamisan játszott az egyik játékos. Horváth Géza nyomdai betűszedő azonban nem olyan ember, hogy tűrhette volna a csalást. Felutazott Pestre, hogy az országos fórumon szerezzen érvényt saját és a Vasutas igazának. A sporthivatalban egyetlen embert talált, akinek rögtön előadta jövetelének indítékait. A hivatalnok összecsapta a kezét, és mérgesen rámordult: „Maga ezért feljött Pestre, hát van magának józan esze?” Horváth Géza vonatjegyén ugyanis a következő dátum állt: 1956. október 26.

    Dolgavégezetlenül tért haza, ám Kaposváron váratlan hír fogadta: mig Pesten járt, a két csapat egyesült.

Olvass tovább

A középpályán: Kánya

Szerző:

Híresebb játékos sok lépett a Kaposvári Rákóczi stadionjának zöld gyepére. Tehetségesebb aligha. Pedig Nagy Lajos abban a korban született, amikor az Istent gyakran találták adakozó kedvében, amikor a magyar focisták tehetségének meghatározása volt soron.

Kaposváron született, a Hunyadi utca elején lévő – akkor még beépítetlen téren – rúgta először a labdát. Kilenc esztendős korától már a KMTE, aztán a Kinizsi edzéseit látogatta. Csakhamar kiderült, nincs idő várni: a csapatnak szüksége van a játékára. De a szabályok nem engedték, hogy pályára lépjen, ezért meg kellett hamisítani születési dátumát. Volt egy nyár, hogy eltörött a jobb lába. Édesapja egy fára rongylabdát kötött, azt rugdalta a sérült játékos ballal. Később aztán igazi kétlábas focista vált belőle. Akik látták játszani, szerencséseknek tarthatták magukat, mert Nagy Lajos más dimenzióban gondolkodott a labdarúgásról, mint társai, ellenfelei.

Ösztönös, mert a labdarúgásnak azokat a mélyebb összefüggéseit, amit ő a pályán felismert a másodperc töredéke alatt: tanítani nem lehet. És megtanulni sem.
Karmester volt a pályán, mindent tudott, mindent tudni akart, bizony nála volt legjobb helyen a labda. A nézők is azt szerették, ha feléje száll, mert várható volt, hogy valami izgalmas történik, valami váratlan, szokatlan. A szurkolók hálásak voltak ezért, Kánya becenéven emlegették, mert az igazi kedvenceknek becenév jár!
A legenda szerint azért ez a név, mert úgy szállt át a védelmen, mint valami madár.
Bárhogy legyen is: találó név, mert Nagy Lajos valóban szárnyalt a középpályán.

Országos döntőben

Szerző:

A Táncsics Gimnázium focicsapata az 1973/74-es tanévben az országos bajnokság második helyét szerezte meg.


Sorsdöntő mérkőzés következett, már mezben ültünk az öltözőben, az arcokon elszántság és reszketés. A jó Gerosan-krém szagát vette át minden. Az öltöző bútorzata,a mezek, sportszárak, át a játékosok bőre.
És akkor edzőnk,Haász tanár úr azt mondta:
– A mai mérkőzésre a Rákóczi vezetősége nem engedélyezte, hogy a füves pályán játsszunk.
Ezért a meccs a salakos edzőpályán lesz. Édes gyerekeim! A salak színe fekete. De azt szeretném, hogy a mérkőzés végére piros legyen. A maguk vérétől.
Ezt az utolsó mondatot – nyilván a nagyobb hatás, valamint a szemléletesség kedvéért – üvöltötte már, nehogy illúzióink legyenek arra vonatkozólag, milyen hangnem uralkodik majd az öltözőben, ha netán mégis vereséggel jönnénk le a pályáról.
A taktika csakugyan bevált, igaz előtte három-négy órán át táblára kellett rajzolni, ugyanazokat az elemeket tartalmazta, amiket mi gyakoroltunk edzésen, csak itt-ott volt benne egy trükk még, ilyen-olyan fölfutások, mélyről indulások, súlypont áthelyezések, egyebek. A taktikai értekezlet végén még maga Kiss Laci is bólintott, jelezve: minden rendben lesz. A szót nem szaporítom – úgy emlékszem -, négy góllal győztünk. Egyszer az egyik szurkoló, aki mellékállásban apa is volt, rákiabált a középpályásra, tulajdon fiára, hogy: Józsika, kapura! És akkor Haász tanár úr is rákiáltott, hogy édes gyerekem, ki oldalra! A szurkoló pedig ráförmedt Haász tanár úrra, és azt mondta: a gyereknek én parancsolok.
És akkor Haász tanár úr följebb húzta a sapkáját, és félvállról, de jól hallhatóan azt mondta: otthon biztosan.
Mi pedig, reménykedő cserék, akik mindezt hallottuk, megértettük, hogy a futball a világ legkomolyabb dolga, abba nem lehet csak úgy belebeszélni. Még egy szülőnek sem, legyen is bármennyire lelkes szurkolója a csapatnak…

Kertész tanár úr búcsúja

Szerző:

Azt minden dolgozó jó előre tudta, mikor megy nyugdíjba. Tudta a munkahelye is, tudták a barátok, ismerősök. Számított rá mindenki, nem volt sértődés.
.


Napra pontosan meg lehetett határozni. És előtte lehetett értesíteni mindenkit, hogy na, ekkor és ekkor búcsúztatunk. Sokan aztán emiatt nem is nyugdíjba mentek, hanem egyenesen nyugdíjba vonultak. Kertész Istvánnak, a Táncsics Gimnázium legendás testnevelő tanárának például a nagy eseményen kosármeccset játszottak hajdani tanítványai. Aztán a mérkőzés végén csoportkép készült, jókedvű volt mindenki..

Pelé dublőre volt

Szerző:

Élt a mi városunkban hajdan egy labdarúgó, aki Pelé dublőre lett az 1981-ben forgatott, a Menekülés a győzelembe című világhírű filmben.

Camara Djiba 1979-ben Guineából érkezett Kaposvárra. Bátyja, Hamala akkor már egy évtizede itt élt. Djiba a Kaposvári Vasasban kezdett futballozni, gyors volt, gólokat szerzett a megyei bajnokságban. Aztán amikor két esztendővel később megérkezett az amerikai forgatócsoport, sok-sok híres színésszel, hogy nálunk kezdjék forgatni a Menekülés a győzelembe című filmet, statisztákat kerestek. Abban az időben színesbőrű játékosok még nem futkároztak a magyar bajnokságokban, így aztán könnyen eljutottak Kaposvárra a válogatók, amikor Pelé dublőrét keresték.
Djiba egyébként tizenhárom évet élt Kaposváron, itt nősült, s nevéhez fűződik az első idegen nyelvű óvoda létrehozása. Azt vette ugyanis a fejébe a rendszerváltás után, hogy franciára tanítja a kicsiket. Sajnos ezt a szép vállalkozást abbahagyta. Vancouverben telepedett le, nem szakadt el: utánpótlás edző és játékosügynökként dolgozott. Néhány esztendeje ott is halt meg…

Jasin középen

Szerző:

A világ egyetlen aranylabdás kapusa,aki a FIFA-szavazáson elnyerte az Évszázad Kapusa címet is. Nyert olimpiai- és EB-aranyat, háromszor szerepelt világbajnokságon.

1986-ban, már felnőtt fejjel is a gyermekkor iránti tiszteletből kötelezően mentünk megnézni a Rákóczi-pályára a szovjet világklasszist. Pedig már nem a kapuban állt, csak a kezdőrúgás jutott neki. Ám ezt is hatalmas tapssal jutalmazta a közönség. Hortobágyi Róbert kollégám fotósorozatot készített az esetről. A magyar-szovjet öregfiúk mérkőzés után aztán közös vacsorára mentek a hajdani nagy ellenfelek és régi barátok. Szemtanúk szerint mindenki nagyon jól érezte magát. Még Lev Jasin is! Reggelre azonban állapota rosszra fordult, kórházba kellett szállítani. Aztán azonnal Moszkvába. Onnan jött egy nappal később a hír: amputálni kellett az egyik lábát. Ennek a betegségnek aztán olyan súlyos szövődményei lettek, hogy négy évvel később elhunyt. Robi kollégám „Az utolsó rúgás” címmel nevezett egy MÚOSZ-pályázatra, és természetesen díjat nyert. Így aztán dokumentált történelmi tény lett,hogy Lev Ivanovics Jasin Kaposváron rúgott utoljára labdába…