Götz Janóra nem lehetett haragudni. Évtizedekig kaposvári futballcsapatok körül találtuk, lelkes nevelője volt a fiatalabb korosztálynak. Különös nevetése volt.
Janó foglalkozását tekintve eredendően vasutas volt, így sporttevékenységének hasznát is túlnyomórészt a Vasutas csapata húzta. Így valószínű, hogy a mi csapatunk tagjai ismerték legjobban. Janót szilárd jellemnek tekintettük, soha nem hazudott volna, igaz, amiket állított, az többnyire távol állt az igazságtól. Nagyon őszinte tekintettel tudott mondani elképesztő állításokat, és az volt a teljes igazság, hogy ezeket az elképesztő dolgokat maga Janó el is hitte. Történt egyszer, hogy Pestre került dolgozni, tán a Csepel Művekben lett segédmunkás. De ez így mennyire egyszerű történet. Janó a városban azt állította: a Fradinál kapott pszichológusi állást. Eszerint élt itthon, részletekkel tudott szolgálni a játékosok lelki problémáiról, összeállításokról, esélyekről beszélt, ha kérdezték a kíváncsi drukkerek. Egy péntek délután a színház előtt találkoztam vele, ott jött az esti Somogyról leszállt emberek között. Amint meglátott, hangos kacagásban tört ki, olyan kacagásban, amit senki emberfia utánozni nem tudna. Azonnal betuszkolt a Badacsony nevű étterembe, ahol mint mondta: meghív egy vacsorára, mert a Fradi Pécsett játszott, és direkt miatta jöttek Kaposvárt érintve a fiúk, a tündéri Nyilasi Tibi találta ki az egész figyelmességet. Nagy összegű pénzeket említett, amit a döntetlenért vettek föl a mérkőzés után. Ezt alátámasztandó, cigányzenészt intett az asztalhoz, kért tőlem egy százast, mert neki nem volt aprója, azt akkurátusan a vonóba tűzte. Ettünk, ittunk, beszélgettünk, ahogy az két sportszerető ember esetében természetes. Aztán végül odaintette a pincért, felhatalmazta, hogy plusz tíz százalék borravalót írjon a számlához. Angyali nyugalommal a zsebében kezdett kutatni, ahol bizony egyetlen fillér sem mutatta magát. Ekkor fülsiketítő kacajban tört ki, még a könnyei is kijöttek. Hát ez az Ebedli Zoli viccből nem kivette a zsebemből az összes pénzt! Na, ezért hétfőn majd számolok vele ! – mondta nem abbahagyva a nevetést. Fizesd már ki ezt a számlát,Pistikém, legközelebb majd én hívlak – szólt oda nekem, de akkor már én is nevettem, hogy a könnyeim kijöttek, úgy kerestem elő a pénzt, és még hosszan hahotáztunk, fölfelé a lépcsőn, amikor már nem is hallottuk, ahogy a zenészek csak a mi kedvünkért húzzák: mához egy hétre már nem leszek itt…
