1966 ősze. Kaposvári Dózsa-pálya, MNK-mérkőzés. És akkor megjelent a játékos kijáróban Albert Flórián. Mely név hallatán még Király Margitka néni is megenyhült. Megjelent és melegíteni kezdett.
A helyzetet jól ismerő nézők oda-odakiabáltak neki, hogy: aztán Flóri, vigyázz ám a szép fehér dresszedre, nehogy összepiszkítsd! Miért piszkította volna? Ki tudta volna fölrúgni? Ugyan, kérem.
Arra azért nem emlékszem, hogy Albert végigrohangált volna a pályán, föl-le, elveszett labdát nem ismerve. Egyszer, mikor már sok-sok perce nem találkozott a labdával, valaki bekiabálta, hogy Flóri, mutass már valamit, megfagyunk itt potyára. Flóri pedig lehajtotta a fejét, úgy húsz méterre a kaputól, és Szőke után nézett, ahogy az ballag szögletet rúgni. És repült be a szöglet, repült a tizenhatos vonalára, sajnos kicsit Albert mögé. De Flóri utánanyúlt oxforddal, és a labda elszállt a védelem, el Borok kapus feje fölött. Gól.
Mindenki örült, mert ilyen gólt nem lehet látni naponta, ráadásul akkor még összefoglalók sem voltak. A Honvéd egyébként hősiesen küzdött, ami 3-1-es vereséghez volt elég. Mentek a végén a csatakos játékosok, a mieink, Zimonyi, Kalmár, Köves meg a fradisták, ugyanúgy, egy, csak egy hófehér mezes volt közöttük: Albert Flórián.