A hatvanas évek közepén csak nagyon kevés csapat volt képes arra, hogy gólt rúgjon ennek a tizenegynek.
Sarti – Burgnich, Facchetti, Bedin, Guarneri,- Picchi, Jair, Mazzola,
Bicicli, Suarez- Corso. Miskolczi József ma is behunyja szemét, ha
sorolni kezdi Helenio Herrera hajdani csapatának összeállítását. Nem a
koncentráció miatt, hiszen sok ezerszer elmondta már, képes visszafelé
is elhadarni a futball hőseinek nevét, hanem az áhitat záratja össze
vele a szemhéját. Mert imádsága ez Miskolczi Józsefnek a csapat 1965-ös
nagy BEK-győzelme óta. Ha találkozom vele, mindig váltunk pár szót, ha
rohanok is megkérdezem: no és kivel játsszunk a hétvégén? Jön hozzánk az
Udinese – válaszolja, aztán még hozzá teszi, hogy nálunk sok a sérült,
az ellenfélnél pedig lejártak az eltiltások, de az akaratban, a
lelkesedésben, az Inter-szívben bízhatunk azért. Élete vágya volt, hogy
eljusson a San Siro Stadionba, olaszul tanult, hogy érthesse az olasz
rádió közvetítéseit. Tagja az Internazionale baráti körének,
évtizedekkel ezelőtt előfordult, hogy magával a Mágussal, Herrerával
beszélt telefonon, mert észrevétele volt a csapattal kapcsolatban.
Miskolczi József egyszer azt mondta: úgy szeretne meghalni, hogy az összes Inter-ereklye majd mellé kerüljön annak idején.
Egyébként az Internazionale hálás csapat. Nagyon lehet nekik drukkolni.
Mindig olyan szívvel, lelkesedéssel játszanak, mintha tudnák: él egy
magyar kisvárosban egy ember, akinek egy-egy győzelmükkel örömöt
varázsolnak az életébe. Csakugyan szeretni valók az ilyen csapatok…