Az igazság az, hogy jó volt játszani, ha Kosaras Toncsi bácsi fújt. Megnyugodott öreg és fiatal, úgy érezték, mintha a családból egy lenne most a főnök, a mi emberünk, tévedhet akár, de az a tévedés a családban marad.
De nem erről akarok írni.
Hanem arról
akarok írni, hogy élni érdemes. Én ezt nem nagyon gondoltam így, míg nem
találkoztam össze egy ártalmatlannak tűnő délelőttön a Megye Legjobb
Futballbírájával, azon a sokat látott kaposi fő utcán.
Azt kérdezte, amit mindig is szokott, ha találkozunk:
– Na, mi van?
– Öregedés – volt erre a disztingvált válasz, mert akkor már én is az öregfiúk edzéseit látogattam.
– Azért azt a tizenegyest jól beintettem, most, hetvennégyben, ugye?
Ilyen kérdései voltak mindig. Toncsi bácsinak ugyanis saját
időszámítása volt. Nem azt mondta például, hogy ezerkilencszáz ennyi meg
annyi,, hanem azt: amikor a Kiss Laci csereként beállt a Vasút pályán a
Rákócziba a Táncsics ellen, és huszonöt méterről eldöntötte a meccset.
Erre aztán persze mindenki tudta, mikor, mi és meddig.
No, ment Toncsi bácsi azon a Fő utcán, ahol én is mentem, és üdvözöltük egymást.
Nem olyan volt, mint szokott.
Én nem szeretem, ha az emberek nyolcvanöt évüket betöltve nem olyanok, mint szoktak, ezért megkérdeztem, ahogy ő is mindig:
– Mi van aranyos Toncsi bácsi? Mintha sejteném, hogy lenne valami.
– Csak az, hogy voltam a Sporthivatalban – mondta. – Tegnap – életemben
először – pénzzavarba kerültem. Kellett volna ötezer forint. Tudod,
hogy nekem olyan ismerősöm senki sincs, akitől kérhetnék. Elmentem hát a
Sporthivatalba, és adtak máig ötezer forintot. Itt egy nevet is mondott
Toncsi bácsi, csak most nem akarom ideírni, hátha nem szereti a régi
történeteket, ám azért áldassék a jó Zag Jóska neve, mert másnap
egyenesen a pénztárba küldte Toncsi bácsit, amikor hozta a nyugdíjból
lecsípett ötezrest az adósság rendezésére.
– Írjon alá, aztán nem
kell fizetni semmit, maga egész életében becsületesen dolgozott,
jutalomként kap ötezer forintot, drága jó Toncsi bácsi.
És Toncsi bácsi szemében még akkor is könnyek csillogtak, amikor nekem mesélte a történetet, aminek végén azt mondta:
– Hát nem éri meg becsületesnek lenni, most mond meg őszintén…
Én meg őszintén mondtam, hogy dehogynem, nagyon megéri becsületesnek lenni. Hosszú távon az nagyon kifizetődik.
Egyébként sok éve már nem ezen a földön vezet meccset. Elképzelem,
ahogy odaát belefúj a sípjába, és jellegzetesen görbe lábaival megindul a
tizenhatoson belülre, és határozottan a büntetőpontra mutat. Az
angyalok meg egymásra néznek, és nincs merszük reklamálni. Sportszerűen
tudomásul veszik a bíró döntését…