Az idősebb focistáktól nemcsak egy-egy cselt lehetett megtanulni, hanem azt is: mi a csapathűség
Hiába változott a különböző korokhoz igazodva a csapat neve, a játékoskeret évről-évre alig módosult. Viszont igaz,hogy az ifjúsági csapat legjobbjai rendre szóhoz juthattak a felnőttek mérkőzésein. Ha pedig az adott posztra nem akadt megfelelő játékos, hát akkor jöhetett szóba az igazolás. A hatvanas évek legelején így vetődött föl a Kinizsi vezetésében a gondolat: Kovács kapus mögé igazolni kell egy megfelelő cserekapust. S hogy a vezetők mennyire hosszú távra gondolkodtak, mi sem bizonyítja jobban, mint az a tény, hogy a megfelelő ember felkutatásában egészen a Pest melletti Telkiig jutottak. Onnan igazolták a fiatal tehetséget, László Bélát. A kiválasztás egyik fontos szempontja volt a játéktudása mellett az is, hogy kiválóan énekelt, miközben tangóharmonikán kísérte magát. Már a szezon kezdetén – bár még nem került a csapatba – de mindenki megállapította: nagyszerű igazolás volt. A vidám dalokat éppoly átéléssel adta elő, mint a szomorúságosakat. Mérkőzések után tehát eredménytől függetlenül szólt a nóta hazáig. Körülbelül a hatodik meccsen azonban eljött László Béla számára az igazi bizonyítás. Kezdő lett a csapatban. A bemelegítéskor már szerette volna meghálálni az edzői bizalmat: robinzonádokkal ütötte ki a labdát, kúszott a levegőben, vetődött a sarokra. Ezt látta a kezdőkörben labdázgató, melegítgető Jezeri Viktor, a csapat nagy humorú szélsője. Állítólag élete legnagyobb sprintjével rohant oda, rohant egészen a tizenhatosig, s ott kiabálta el magát kétségbe esve: Bélám, vigyázz a kezedre, neked ma még játszani kell!
