Néha a hatalom odafordul az egyszerű emberhez, és kéri szíves támogatását.
Általános iskolai tanulóként szerettem volna magam is segíteni. Öt forintja csak úgy nem volt az embernek, azt már kérni kellett a szülőktől. Emlékszem, mennyire boldogan vittem haza a téglajegyet. Úgy éreztem, nekem ezentúl már közöm lesz ahhoz a sportcsarnokhoz. Láttam magam előtt, ahogy majd ott focizok a parkettjén én is. Igy is lett, igaz már mint az öregfiúk csapatának tagja futottam föl-le, némiképp veszítve az elképzelt lendületből. Nézem a téglajegyet, és nem tudok másra gondolni, minthogy ezt az akkori hivatalnokok a városi tanácselnököt megkerülve hozták forgalomba. Máskülönben a drága Rostás Karcsi bácsi –merthogy ő töltötte be akkoriban ezt a fontos posztot – azonnal kiirtotta volna a „felépítésre kerülő” szókapcsolatot. Volt szerencsém sokkal később vele dolgozni. Minden idők legjobb olvasószerkesztője volt, egy-egy ilyen kifejezés olvastán napokig a hatása alá került. Méltatlankodott, azon morfondírozva, hogy ez miképpen fordulhat elő. Hogy nem bántja a szépérzékét annak, aki leírja az ilyesmit. Biztos vagyok benne, hogy a több mint tízéves csúszás miatt napirendre tudna térni. Node „felépítésre kerül” valami? Hát az megbocsáthatatlan…