Sportmorzsák

Varga István oldala. Fotók, videók és történetek Kaposvár elmúlt ötven évének sportjából.

×
Sportmorzsák

Kategória: Kosárlabda

Földi Sándor 70!

A szárnyas idő bizony elrepül.

Hetven esztendős Földi Sándor.  De hát lassan húsz esztendeje annak is, hogy a Kaposvári KK az ő irányítása alatt első ízben kivívta a magyar bajnoki címet. Emlékezzünk csak azokra az időkre, mi  szükségeltetett ehhez a sikerhez:  elsősorban szaktudás, szorgalom és kitartás. No és összefogás, aztán az anyagiak biztosítása.

Földi Sándor nagyon jókor érkezett a csapathoz, mert képes volt fanatizálni a játékosokat, elhitetni velük: hogy bennük van a nagy eredmény. A közönség pedig megérezte rögtön, hogy itt komolyan veszik a munkát, érezte a lelkesedést. És feledhetetlen mérkőzések jutnak most eszünkbe, ha ezekről az időkről beszélünk.

Jó egészséget kívánunk a Mesternek, minden sportszerető somogyi ember nevében!

Kosaras öregfiúk

Soóky Miklós felvétele

Merthogy a kosaras fiúk, férjek, apák is összegyűlnek néha, és újra pályára lépnek. Kíváncsian várják: mi maradt a régi formából, trükkökből, szellemes megoldásokból. De a lényeg most már a mérkőzések utánra tevődött át. Asztalnál minden könnyebb…

Egyre szűkülő udvar

Mondták az idősebbek, hogy valamikor a gimnáziumhoz tartozott a szomszédos közgazdasági iskola területe is.

Aztán bizonyosan sok lett a gyerek,persze, hogy sok lett,új iskolákra volt szükség. Osztályfőnökünk négy éven keresztül emlegette történeteiben, hogy amit épp mesél, az bizony átellenben történt, amikor még ide tartozott a szomszéd terület is. Nekünk azért még maradt udvarunk, igaz kosárlabda-pálya volt a nagyobb részén, amire a testnevelői szigor nem engedte meg az utcai cipővel való rálépést. Aztán –egyébiránt nagyon szerencsésen – tornatermet építhetett az iskola. Ezzel az udvar megint zsugorodott.
Nézem ezt a régi képet, a fiúk játszanak rajta épp, ám én mégis most azokra a lányokra gondolok, akik ott sétáltak a hosszú szünetekben ezeken az udvarokon kék iskolaköpenyben, kacagásukat pedig fel-felkapta a mindegyre fújó őszi szél, s vitte, vitte, tán egészen a Postáig, és csak ott ejtette le valami erre éppen nagyon fogékony kamaszfülbe…

Voltak csapatok

Időzzünk el kicsit a kosárlabdánál! Abban az időben tűntek föl az első légiósok. De számon lehetett őket tartani.


A nyolcvanas évek közepének SÁÉV-csapata. Csak nézegetni tettem ide, karanténos idők vannak: tűnődésre nagyon alkalmas idő. Nekem elsőre az jutott eszembe a képről: úristen, ennek is harminc esztendeje! Igen, mert az én korosztályom csapata ez. Iskolatársak, ismerősök, barátok állnak a képen.

Fiúk a térről

És eljött május elseje.

Mindenki vonult persze. Mindenki. Vonulni ugyanis inkább jó volt, mint rossz. Fontos tartozék volt ezért a szép idő. Diktatúrában is minden könnyebb szép idő esetén. Ráadásul ez már a könnyített változat volt: nevetni lehetett. Mert a humor,a jókedv a másik, amitől könnyebb…

Siker

Készülni kellett. Edzeni és edzeni .Betartani  az edzők utasításait. Figyelni a társakra, a játékra, a labdára, az ellenfélre, a közönségre. És amennyiben mindezeket betartotta a játékos, már csak egy kis szerencse kellett. Van, aki ehhez még hozzá teszi: ez még mindig kevés, az is kell, hogy az ellenfélnek ne legyen.

A lényeg: ha minden együtt volt, nem maradt el a siker. A jól megérdemelt siker.

Druzsba az Army-val

  • …és egy napon amerikai katonák jelentek meg városunkban.

    Szomorú oka volt ennek. Tőlünk délre, Jugoszlávia szakadni kezdett. A NATO pedig úgy döntött: beavatkozik. Így aztán közelről láthattuk miként telnek a hátországi hétköznapok. A kosármeccsekre emlékezhetünk leginkább. Arra, hogy mindig hajlandóak voltak a katonák egy-egy meccset lejátszani, ha idejük engedte. Nagy csaták voltak ezek mindig, és néha győztünk mi is. Ilyenkor azt mondtuk: legyőztük a világ legnagyobb hadseregét…

Élvonalban

A mérkőzéseknek volt “heve”.

Lehetett szurkolni a barátainknak. Hiszen ott játszottak a korosztály legnagyobb tehetségei valamelyik csapatban. S mi látogattuk is szorgalmasan a mérkőzéseket, legyen az foci, kosár vagy röp. Örökre előttünk van, ahogy Kiss Laci a Rákóczi-pályán rávezeti a labdát a félpályáról indulva Kerekire, a válogatott hátvédjére, ahogy Magyarfi Laci elengedi a labdát , hogy az a csak általa érzett ívet leírva essen a kosárba, ahogy Kántor Sanyi fölugrik és könnyedén, ám háríthatatlanul leüti a vonal mellé. S mi szurkoltunk, azzal a jóleső tudattal, hogy szemtanúi, ezáltal egyszersmind részesei vagyunk valaminek. Valaminek, amit úgy hívnak: élvonal…

Kertész tanár úr búcsúja

Azt minden dolgozó jó előre tudta, mikor megy nyugdíjba. Tudta a munkahelye is, tudták a barátok, ismerősök. Számított rá mindenki, nem volt sértődés.
.


Napra pontosan meg lehetett határozni. És előtte lehetett értesíteni mindenkit, hogy na, ekkor és ekkor búcsúztatunk. Sokan aztán emiatt nem is nyugdíjba mentek, hanem egyenesen nyugdíjba vonultak. Kertész Istvánnak, a Táncsics Gimnázium legendás testnevelő tanárának például a nagy eseményen kosármeccset játszottak hajdani tanítványai. Aztán a mérkőzés végén csoportkép készült, jókedvű volt mindenki..