Varga István oldala. Fotók, videók és történetek Kaposvár elmúlt ötven évének sportjából.
Készülni kellett. Edzeni és edzeni .Betartani az edzők utasításait. Figyelni a társakra, a játékra, a labdára, az ellenfélre, a közönségre. És amennyiben mindezeket betartotta a játékos, már csak egy kis szerencse kellett. Van, aki ehhez még hozzá teszi: ez még mindig kevés, az is kell, hogy az ellenfélnek ne legyen.
A lényeg: ha minden együtt volt, nem maradt el a siker. A jól megérdemelt siker.
1998 október 2-án ünnepélyes keretek között adták át Kaposváron a hajdani Hunyadi Vasutas pályán a labdarúgó akadémiát. A megyéből elszármazó neves futballisták között ott volt Bene Ferenc, Nagy László, Burcsa Győző, valamint Szilvási József korábbi FIFA-játékvezető. Az eseményen megjelent Deutsch Tamás akkori kijelölt sportminiszter is. A beszélgetést Varga István vezette.
Nehéz idők ezek, kedves sporttársak…
Steller József Hunyadi Vasutas nagy szíve ma utolsót dobbant.
Nehéz elhinni, hiszen csaknem hatvan esztendeje ismerem. Együtt nőttünk föl a cseri lőtéren, a mi grundunkon. Aztán együtt játszottunk a Kaposvári Hunyadi Vasutasban. Irigykedve néztem, hogy csaknem akarja abbahagyni a focit. Még ötven évesen is találta csapatot, keresett alkalmat, hogy játszhasson. Amikor pedig már be kellett látnia, hogy vége, belevetette magát a gombfociba. Mi csak így neveztük, és nevezzük ma is a hangzatos nevű szektorlabda versenyeket. Néha, midőn összefutottunk, visszaidéztük a régi időket. Elmondta, hogy történt hatvankilencben, Somogytarnócán az ifiben, ahogy egy lepattanó labdát maga elé tolt, és kapásból miképpen rúgta a hosszú sarokba. Igen, az ilyesmit nem lehet elfeledni.
Nézem a csapatképet. Fogyunk mindegyre.
Legyen neked könnyű a föld, Jóskám!
Az a szüntelen remény…13+1-morzsa…
Az hajtott bennünket péntekenként a totózóba, hogy fogadalmunk ellenére megkísértsük legalább kéthasábon a szerencsénket. S ha már ott voltunk, megkockáztattunk a tuti tippek mellett néhány kétesélyt. Biztosak voltunk a nyereményben. A szombat rendesen tervezgetéssel telt, hogy mit veszünk majd a nyereményen. Aztán a hétfői Népsport címlapján ott olvastuk: Az éllovasok fekete vasárnapja. Alatta pedig valamivel kisebb betűkkel: Megtorpant a Hódgép-Metripond. Nem volt mit tenni. Örültünk, hogy nem vagyunk a maródiak listáján…
Meghalt Balogh Sándor, a Kaposvári Kinizsi, majd Rákóczi hajdani védőjátékosa. Hetvenhét esztendős volt.
A hatvanas évektől kezdődően, egészen a 75-ös NB I.-be jutásáig egyik legmegbízhatóbb védője volt a csapatnak. Szorgalom, alázat és kitartás jellemezte játékát. Kemény volt, ahogy az egy védőhöz illik, de mindig sportszerű és sohasem durva. Azt hiszem az ilyesfajta futballistára mondják, hogy csupaszív játékos. Imádva szerette ezt a sportot.
A hétköznapokban pedig mindenkor szelíd, halk szavú és mosolygós ember volt. Szerettem vele találkozni, mert pár szót mindig lehetett vele váltani régi meccsekről, pályán lezajlott jelenetekről, játékostársakról. Nemcsak emlékét, de azt a hozzáállást, akaratot is meg kéne őriznünk, ami őt jellemezte…
A hatvanas évek közepén csak nagyon kevés csapat volt képes arra, hogy gólt rúgjon ennek a tizenegynek.
Sarti – Burgnich, Facchetti, Bedin, Guarneri,- Picchi, Jair, Mazzola,
Bicicli, Suarez- Corso. Miskolczi József ma is behunyja szemét, ha
sorolni kezdi Helenio Herrera hajdani csapatának összeállítását. Nem a
koncentráció miatt, hiszen sok ezerszer elmondta már, képes visszafelé
is elhadarni a futball hőseinek nevét, hanem az áhitat záratja össze
vele a szemhéját. Mert imádsága ez Miskolczi Józsefnek a csapat 1965-ös
nagy BEK-győzelme óta. Ha találkozom vele, mindig váltunk pár szót, ha
rohanok is megkérdezem: no és kivel játsszunk a hétvégén? Jön hozzánk az
Udinese – válaszolja, aztán még hozzá teszi, hogy nálunk sok a sérült,
az ellenfélnél pedig lejártak az eltiltások, de az akaratban, a
lelkesedésben, az Inter-szívben bízhatunk azért. Élete vágya volt, hogy
eljusson a San Siro Stadionba, olaszul tanult, hogy érthesse az olasz
rádió közvetítéseit. Tagja az Internazionale baráti körének,
évtizedekkel ezelőtt előfordult, hogy magával a Mágussal, Herrerával
beszélt telefonon, mert észrevétele volt a csapattal kapcsolatban.
Miskolczi József egyszer azt mondta: úgy szeretne meghalni, hogy az összes Inter-ereklye majd mellé kerüljön annak idején.
Egyébként az Internazionale hálás csapat. Nagyon lehet nekik drukkolni.
Mindig olyan szívvel, lelkesedéssel játszanak, mintha tudnák: él egy
magyar kisvárosban egy ember, akinek egy-egy győzelmükkel örömöt
varázsolnak az életébe. Csakugyan szeretni valók az ilyen csapatok…
Régi sporttársak! Ilyenkor ugye, rögtön azt keressük, kiket ismerhettünk. Nagyon jó lenne, ha össze tudnánk szedni közösen újra ezt a csapatot, s megtudhatnánk: ki milyen pályát futott be.
…és akkor közönség üdvözlésére fölsorakozott csapat előtt szigorú tekintettel elballagott Komlós István. SZÚR-morzsa…
Kezében a diplomata-táskával, azt az illúziót keltette, hogy az ellenféltől kívánja megvásárolni a mérkőzést. Mert 1985 körül éppen bundabotrányoktól volt hangos a magyar futball. Pedig micsoda csapat volt az a gárda! Hemzsegtek benne későbbi Kossuth-díjasok, nagy-nagy legendák. Bezerédi Zoltán, Dánffy Sándor, Máté Gábor, Helyey László, Spindler Béla, Jordán Tamás, Koltai Róbert, Spindler Béla, Cserna Csaba, Bal József, Serf Egyed, Gőz István. Hej, ha együtt maradhatott volna az a csapat! Minden tabella élén ott lehetne! Az eredményre nem is emlékszem. Csak a nevetésre. A sok-sok nevetésre…
Az igazság az, hogy jó volt játszani, ha Kosaras Toncsi bácsi fújt. Megnyugodott öreg és fiatal, úgy érezték, mintha a családból egy lenne most a főnök, a mi emberünk, tévedhet akár, de az a tévedés a családban marad.
De nem erről akarok írni.
Hanem arról
akarok írni, hogy élni érdemes. Én ezt nem nagyon gondoltam így, míg nem
találkoztam össze egy ártalmatlannak tűnő délelőttön a Megye Legjobb
Futballbírájával, azon a sokat látott kaposi fő utcán.
Azt kérdezte, amit mindig is szokott, ha találkozunk:
– Na, mi van?
– Öregedés – volt erre a disztingvált válasz, mert akkor már én is az öregfiúk edzéseit látogattam.
– Azért azt a tizenegyest jól beintettem, most, hetvennégyben, ugye?
Ilyen kérdései voltak mindig. Toncsi bácsinak ugyanis saját
időszámítása volt. Nem azt mondta például, hogy ezerkilencszáz ennyi meg
annyi,, hanem azt: amikor a Kiss Laci csereként beállt a Vasút pályán a
Rákócziba a Táncsics ellen, és huszonöt méterről eldöntötte a meccset.
Erre aztán persze mindenki tudta, mikor, mi és meddig.
No, ment Toncsi bácsi azon a Fő utcán, ahol én is mentem, és üdvözöltük egymást.
Nem olyan volt, mint szokott.
Én nem szeretem, ha az emberek nyolcvanöt évüket betöltve nem olyanok, mint szoktak, ezért megkérdeztem, ahogy ő is mindig:
– Mi van aranyos Toncsi bácsi? Mintha sejteném, hogy lenne valami.
– Csak az, hogy voltam a Sporthivatalban – mondta. – Tegnap – életemben
először – pénzzavarba kerültem. Kellett volna ötezer forint. Tudod,
hogy nekem olyan ismerősöm senki sincs, akitől kérhetnék. Elmentem hát a
Sporthivatalba, és adtak máig ötezer forintot. Itt egy nevet is mondott
Toncsi bácsi, csak most nem akarom ideírni, hátha nem szereti a régi
történeteket, ám azért áldassék a jó Zag Jóska neve, mert másnap
egyenesen a pénztárba küldte Toncsi bácsit, amikor hozta a nyugdíjból
lecsípett ötezrest az adósság rendezésére.
– Írjon alá, aztán nem
kell fizetni semmit, maga egész életében becsületesen dolgozott,
jutalomként kap ötezer forintot, drága jó Toncsi bácsi.
És Toncsi bácsi szemében még akkor is könnyek csillogtak, amikor nekem mesélte a történetet, aminek végén azt mondta:
– Hát nem éri meg becsületesnek lenni, most mond meg őszintén…
Én meg őszintén mondtam, hogy dehogynem, nagyon megéri becsületesnek lenni. Hosszú távon az nagyon kifizetődik.
Egyébként sok éve már nem ezen a földön vezet meccset. Elképzelem,
ahogy odaát belefúj a sípjába, és jellegzetesen görbe lábaival megindul a
tizenhatoson belülre, és határozottan a büntetőpontra mutat. Az
angyalok meg egymásra néznek, és nincs merszük reklamálni. Sportszerűen
tudomásul veszik a bíró döntését…
Szomorú riport talán 1996-ból. A Kaposvári Hunyadi Vasutas labdarúgó csapata akkor már nem létezett, de a hajdani játékosok emlékezetében még élénken élt. Törzsök Istvánnal, a klub legendás csatárával arról beszélgettünk, hogy valahogy föl kéne támasztani a patinás egyesületet. Ma már tudjuk: ha a hajdani csapat nem is, ám a pályája megmenekült.
Az igazi nevét kevesen tudták.
Embernek nem jutott volna eszébe, hogy azt mondja: Zöllei úr, kérek egy csomag nápolyit. Kalapnak hívta mindenki, s Zöllei János komolyan vette ezt a nevet, mert fejfedő nélkül nem állt volna a szurkolók elé talán semmi pénzért. Az NB I-es Rákóczi-mérkőzések kötelező kelléke lett ő. Mindenki szerette, s talán nem túlzás nekünk is rögzítenünk: ő is szeretett mindenkit. Még a Fradi ellen bekiabálókat is jóindulatúan figyelmeztette, hogy bizony Albert Flóri cipője alatt sincsenek. Ebből aztán mindenki értett mindent…
