Híresebb játékos sok lépett a Kaposvári Rákóczi stadionjának zöld gyepére. Tehetségesebb aligha. Pedig Nagy Lajos abban a korban született, amikor az Istent gyakran találták adakozó kedvében, amikor a magyar focisták tehetségének meghatározása volt soron.
Kaposváron született, a Hunyadi utca elején lévő – akkor még beépítetlen téren – rúgta először a labdát. Kilenc esztendős korától már a KMTE, aztán a Kinizsi edzéseit látogatta. Csakhamar kiderült, nincs idő várni: a csapatnak szüksége van a játékára. De a szabályok nem engedték, hogy pályára lépjen, ezért meg kellett hamisítani születési dátumát. Volt egy nyár, hogy eltörött a jobb lába. Édesapja egy fára rongylabdát kötött, azt rugdalta a sérült játékos ballal. Később aztán igazi kétlábas focista vált belőle. Akik látták játszani, szerencséseknek tarthatták magukat, mert Nagy Lajos más dimenzióban gondolkodott a labdarúgásról, mint társai, ellenfelei.
Ösztönös, mert a labdarúgásnak azokat a mélyebb összefüggéseit, amit ő a pályán felismert a másodperc töredéke alatt: tanítani nem lehet. És megtanulni sem.
Karmester volt a pályán, mindent tudott, mindent tudni akart, bizony nála volt legjobb helyen a labda. A nézők is azt szerették, ha feléje száll, mert várható volt, hogy valami izgalmas történik, valami váratlan, szokatlan. A szurkolók hálásak voltak ezért, Kánya becenéven emlegették, mert az igazi kedvenceknek becenév jár!
A legenda szerint azért ez a név, mert úgy szállt át a védelmen, mint valami madár.
Bárhogy legyen is: találó név, mert Nagy Lajos valóban szárnyalt a középpályán.
