Emlékszem: gondosan odakészítettünk egy labdát a stúdió bejárata mellé, hogy amint belép a Leghíresebb Magyar, megkérjük dekázzon néhányat, s majd így indul a riport.
Ám amint meglátta az útjába kerülő labdát, hanyagul belerúgott azzal a legendás bal külsővel, és a sarokba passzolta. Ne szórakozzatok –mondta. Azt, hogy Puskás Ferenc Kaposvárra látogat, néhány órával korábban tudtuk meg. Pandurics István barátom hívott telefonon, hogy ha érdekelne egy riport Puskással, hát itt van, az utánpótlás ügyében tárgyalnak épp. Hát persze, hogy érdekelt. Mennyit hallottam én szüleimtől arról a mérkőzésről, amikor a Honvéd a Kinizsivel játszott az ötvenes években, és számolatlanul rúgták a fővárosiak a gólokat! Meg is kérdeztem az interjúban, hogy milyen emlékei vannak Kaposvárról. Puskás nem emlékezett arra, hogy járt volna itt. Elmondtam, hogy én tudok egy 21:1-es győzelmükről.(A kép akkor készült…) Úristen, akkor nem figyelt a védelem! – mondta. Puskás Ferenc épp akkor a magyar labdarúgó válogatott szövetségi kapitányaként dolgozott. Előtte héten –az írek otthonában játszottunk, és 0:2-ről fordított a csapat 4:2-re. Arról érdeklődtem, mit mondott a fiúknak a szünetben. Valamiféle nagy-nagy titokra, taktikai trükkre számítottam. Ehelyett Puskás csak annyit mondott: ezen a szinten már nem kell semmit mondani a játékosnak. –Akkor nem is tanácsolt semmit a fiúknak? – kérdeztem megilletődve a meglepetéstől. –Hát azt azért mondtam nekik, hogy gyerek, ne rúgd föl magasan a labdát, mert mire leesik, hátha nem a tiéd! Úgy látom ezt megfogadták…
