Mondták az idősebbek, hogy valamikor a gimnáziumhoz tartozott a szomszédos közgazdasági iskola területe is.
Aztán bizonyosan sok lett a gyerek,persze, hogy sok lett,új iskolákra volt szükség. Osztályfőnökünk négy éven keresztül emlegette történeteiben, hogy amit épp mesél, az bizony átellenben történt, amikor még ide tartozott a szomszéd terület is. Nekünk azért még maradt udvarunk, igaz kosárlabda-pálya volt a nagyobb részén, amire a testnevelői szigor nem engedte meg az utcai cipővel való rálépést. Aztán –egyébiránt nagyon szerencsésen – tornatermet építhetett az iskola. Ezzel az udvar megint zsugorodott.
Nézem ezt a régi képet, a fiúk játszanak rajta épp, ám én mégis most azokra a lányokra gondolok, akik ott sétáltak a hosszú szünetekben ezeken az udvarokon kék iskolaköpenyben, kacagásukat pedig fel-felkapta a mindegyre fújó őszi szél, s vitte, vitte, tán egészen a Postáig, és csak ott ejtette le valami erre éppen nagyon fogékony kamaszfülbe…
